Aurélien Bory – Mladen Materic: Emlékszem, „Az Ég messze van, a Föld is” / Trafó

„…az időt térré alakító imaginatív színház talán a legköltőibb módja a játéknak, merthogy eredendően kép-szerű.”

Az emberi emlékezet varázskastély. Alakot vált, újramér, kicsinyít, felnagyít, átrendez és hangol. Aki bennreked, arra örömteli rácsodálkozás és mélabú les egyszerre, pont úgy, ahogy Aurélien Bory és Mladen Materic előadásában. A néző nem mindennapi lehetőséget kap: óriási, hol reális díszletté – szobabelsővé, árkádos házzá – összekapcsolódó, hol pedig szürreális helyszínt létrehozó téralkotó elemek, hétköznapi méretű vagy épp túlnövesztett, máskor pedig apró makett-bútorok mozgó erdején láthatja viszont a múlt vetített képeit. Materic egykori előadása, az 1994-ben készült Az Ég messze van, a Föld is születik újjá Aurélien Bory emlékei alapján.

Ahogy Aurélien Bory számára egykor meghatározó erővel bírt Materic műve, éppolyan inspiráló az Emlékszem, „Az Ég messze van, a Föld is” költőisége és látványvilága. Je me souviens, azaz „Emlékszem”, hirdeti az oldalfalakon, a színpad közepén álló paravánon és az Aurélien Bory testén megjelenő fényfelirat. De nem csak ez a szöveg nyer változatos hordozófelületet, hanem az a szőke plakátnő is, aki zöld ruhájában rózsákkal teli vázával feszít a rendező széles hátán.

Fotó: Aglae Bory

Múlt és jelen, emlékezet és élet időtlen szövetté hurkolódik, miközben szállingózni kezd a hó. Egyenletes, összefüggő takarót képeznek a színpadra terelődő fehér labdák. Olyan tömören illeszkednek, hogy csúszkálni lehet és szánkót húzni a keletkezett felületen, melyet aztán majd feltör, megropogtat a piros hólapát. S ha már az ember felszabadultan csúszkál térben és időben, miért ne tenne hasonlóképp az almárium és a kanapé is. Fiatal férfi (Haris Haka Resic) és nő (Jelena Covic) képét hordozza a díszlet s nem utolsó sorban egy pöttyös lábasét. Materic eredeti előadásába, a múltba nézünk vissza. Voyeurnek érzem magam, nem lenne szabad látnom, amit látok, ez színház, én nem voltam ott, s ők mégis itt vannak előttem. Aztán hirtelen fölváltja őket az idős, megpocakosodott Haris Haka Resic és teltebbé vált Jelena Covic, akik immár jelen időben, előttünk vívják az évtizedeket együtt leélt párok ismerős ütközeteit ággyal, párnákkal, bőröndökkel, s azzal a bizonyos pöttyös lábassal fölszerelkezve. Fölöttük újra és újra megjelenik egy vékony sarló, emlékeztetve a trükkös, tükrös Hold misztikus erejére. Mit számít a mindenséget tekintve az idő? Semmit. Az embernek mindent. Mintha egy varázs mesekönyvet tartanánk a kezünkben, megelevenedő lapokkal. Egy zárt világot, mely bűvös-rejtélyes módon mégiscsak megnyilatkozik és betekintést enged önmagába.

Fotó: Aglae Bory

Milyenek az emlékek? Pontosan olyanok, mint az a színházi nyelv, amelyet ez a darab beszél: kifejező, néha megmagyarázhatatlan fűzére apró, jelentéktelennek tűnő részleteknek, olykor illékony és homályba vesző, máskor meg vaskos, sarkos, keresettségtől mentes. Nincs benne beszéd, nem formálódnak mondatok, nem verbalizálódnak a gondolatok és az érzelmek, a szituációk mégis tisztán mutatják magukat a tárgyak és emberek egymáshoz és önmaguk múltbéli, illetve jelen idejű alakmásához fűződő viszonyában. Fölértékelődnek a gesztusok, a mozdulatok, a pillantások, s a zenével alátámasztott, olykor a burleszkig vitt jelenetek esszenciálisan fogalmazzák meg a létbe vetettség abszurd szépségét, a kisszerűségében is nagyszerű emberi élet nevetni való tragikumát.

Mindenki másképp emlékezik. És minden előadásból visz magával haza az ember képeket, pillanatokat, benyomásokat, egy találó szót, egy gondolatot. Viszont kevés az olyan darab, mely a maga egészében kér helyet. Számomra az Emlékszem, „Az Ég messze van, a Föld is” ilyen, tartós bérletet váltott magának, és amikor megpróbálom szavakba önteni, hogy miért – merthogy kritikát kell írnom róla –, akkor a hógolyó, amit gyúrnék, pelyhekké esik szét. Sokféle módon lehet színházat csinálni. Ez a Mladen Matericet és Aurélien Boryt is jellemző, az időt térré alakító imaginatív színház talán a legköltőibb módja a játéknak, merthogy eredendően kép-szerű. S ha kép, akkor az egyes alkotóelemek – még a színészek is – jelként kezdenek viselkedni, megtartva magukat, de túl is mutatva önmagukon. A szokásos narrációt sutba kell dobni, előtérbe kerül az elképzelt, mely ugyan nem áll homlokegyenest ellentétben a valósággal, de a célja nem annak reprodukálása, hanem a jelenségek belső lényegének, esszenciájának érzékelhető formában történő megmutatása. A néző felszabadulhat, legalább egy kis időre.

Fotó: Laurent Padiou

Emlékszem, „Az Ég messze van, a Föld is” (Compagnie 111)

Közreműködnek: Aurélien Bory, Jelena Covic, Haris Haka Resic, Mickael Godbille. Tervezés, díszlet, rendezés: Aurélien Bory, Mladen Materic.

Zeneszerző: Joan Cambon. Fény: Arno Veyrat. Díszlet technikai koncepciója: Pierre Dequivre. Díszletépítés: Pierre Pailles, Jérémy Sanfourche, Olivier Jeannoutot. Festés: Isadora De Ratuld. Kellékek: Stéphane Chipeaux-Dardé. Jelmezek: Manuela Agnesini. Technikai rendező és fényszervező: Thomas Dupeyron. Színpadmester: Mickael Godbille, Yarol Stuber-Ponsot. Hangmérnök: Stéphane Ley. Produkciós vezető: Florence Meurisse. Gyártásvezető: Clément Séguier-Faucher. Sajtó: Agence Plan Bey.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2023. március 30.