William Shakespeare: Rómeó és Júlia –

Vidnyánszky furcsa, kortalan mai korba helyezett Rómeója a jelen társadalmának lenyomata.

Különleges és nagyszerű előadás a Vidnyánszky Attila rendezte Rómeó és Júlia a Nemzetiben. Sok-sok apró és nagyobb vitatható megoldás van benne, és jó pár felvetett kérdésre nem ad választ. Éppen ezért is izgalmas és érdekes.

Még az ezredforduló táján is akadtak színházi emberek, akik erőteljesen bizonygatták: a klasszikus színdarabokat csak a szerző szándékaihoz és szövegéhez (!) hűen szabad megrendezni. Ehhez képest lassan mindenki belátja, hogy mára a kortárs színháznak egyetlen komolyan vehető szabálya van: az, hogy nincsen semmilyen szabálya. Egy rendező onnan és oda applikálhat be vendégszövegeket ahonnan és ahova éppen akar, énekeltethet Ibsen-szövegeket Abba-slágerek diszkósított feldolgozására, senki sem fog még anakronizmust sem kiáltani, ha a kifejezés érdekében kreált megoldás adekvát a megjeleníteni kívánt közlendővel, tartalmi üzenettel. Nekem ez tetszik, mert így határtalan a lehetőség a mindenkori újraértelmezésre, az értelmes aktualizálásra.

Herczegh Péter és Szász Júlia / Fotók: Eöri Szabó Zsolt / A fotók forrása a Nemzeti Színház honlapja

Az már kevésbé szimpatikus, hogy a „nincsen semmilyen szabály” gyakorlatával könnyen vissza lehet élni. Attól, hogy Csehov-jelenetet nyugodtan lehet (megdöbbentő hatást elérve) Jimmy Hendrix gitárszólójával kísérni, még egyáltalán nem biztos, hogy jó is azzal kísérni. Fokozódik a helyzet, ha egy előadáson az érdekes-újszerű ötletelést darab- és szöveghűen eljátszott jelenetek követik – ez mostanság igen gyakori jelenség. Ekkor a legtöbbször a hagyományos részek viszik a produkciót, legalábbis olyankor érezni a nézőtéren a feszült, érdeklődő figyelmet, és a közönség nagyobbik része kezdi jól érezni magát. Ha nincsen szabály, és a rendező ezzel visszaél, vagyis komolyan vehető invenció nélkül mindent-bármit beletesz az előadásba, akkor könnyen előfordulhat, hogy a végére az egészből nem derül ki semmi, sem az, hogy van-e az újraértelmezésnek bármilyen levonható tanulsága vagy megfogalmazható üzenete, sem az, hogy van-e a rendezőnek színház-felfogása, amiért (vagy éppen ami ellen) az adott bemutatójával dolgozik.

Egyáltalán vajon miért alakult úgy, hogy korunk színháza minden szabályt ledob magáról? Szerintem ez kapcsolatban van azzal, hogy az egész ún. fejlett világban az egyének értékek helyett egyre inkább érdekeket követnek. Értékrendszer csak szabálykövetéssel építhető fel és tartható fenn hosszútávon, az érdekkövetés pedig még azt is megengedi, hogy akár rövid időn belül cserélgessük az egymásnak ellentmondó értékeket (a szerint, hogy mi éppen az érdekünk).

Azt állítom, hogy Vidnyánszky Attila mostani Rómeó-rendezéséből nem derül ki, hogy milyen színházat preferál. Sietek hangsúlyozni, hogy ezt kicsit sem tartom se bajnak, se hibának (érdekek vezérelte pálfordulás vele kapcsolatban itt és most logikusan fel sem merülhet). Hiba és baj az lenne, ha a szabálynélküliség mámoros gyakorlata odavezetne, hogy nem lennének különböző, körülhatárolható színházfelfogások, rendezői iskolák, tipikus egyéni stílusok. És mivel egyszerre, egy előadáson belül is lehet hagyományosan és átértelmezetten is bármit átírni és bármit eljátszani, ez olyan kortárs eklektikához vezethet, hogy az így készült előadásoknak végül sem kódolt esztétikai, sem megfogalmazható tartalmi üzenetei nem lennének kihámozhatók. Ha mindenki ilyen eklektikával játszana, az kétségtelenül azzal a haszonnal járna, hogy a színházi szakma megosztottságának fenntartásához újabb és újabb ideológiákat kellene kitalálni (és ez nagyon fárasztó volna). (A helyzet ad absurdum még oda is elvezethetne, hogy Ascher Tamás a Katonában egy majdnem pontosan ugyanilyen Rómeót rendezne, mint Vidnyánszky Attila a Nemzetiben, és akkor nagy bajba kerülnének azok, akik mindenáron meg akarnák magyarázni, hogy az egyik miért kitűnő, a másik meg miért pocsék.)

Tóth Auguszta és Horváth Lajos Ottó

Vidnyánszky Attila az utóbbi időben inkább olyan előadásokat rendezett, melyek tartalmi üzenetét néhány korrekten megfogalmazott mondatban el lehetett mondani. Ez a Rómeó és Júlia-előadás viszont sokkal bonyolultabb és több annál, hogy az alábbi rendezői nyilatkozattal érzékeltetni lehessen a lényegét: „Ebben a mostani rendkívüli időben még tisztábban látszik, hogy igazi nagy szenvedélyekről érdemes szólnunk…” Szerintem az igazi nagy szenvedélyek mindig mindenkinél kb. egyformák (mindenki a legnagyobbnak éli meg a sajátját). A világ leghíresebb szerelmespárjának története Shakespeare írásában nem azért érdekes, mert másokénál igazibb vagy nagyobb szenvedély táplálná, hanem mert bámulatos érzékiséggel és személyre szabottan sejlik fel mögötte egy változó, forrongó korszak társadalmi háttere.

Shakespeare korában valóban kizökkent az idő. Kopernikuszi fordulattal a Föld elkerült a világ közepéről (vele az ember is), Luther nagyot rombolt a katolikus egyház tekintélyén, amikor eleve elrendelésről beszélt, és megkérdőjelezte a papi közvetítés értelmét és jogát, továbbá akkortájt terjesztette Machiavelli Európa-szerte, korabeli léptékben ördögi gyorsasággal a tanait arról, hogy a politikában létezik a kettős (avagy akár hármas) erkölcs, és közülük mindig azt kell előrántani, amelyik az érdekünknek leginkább megfelel. Ebben a világban a fiatalok persze, hogy egymást szeretik szerelemmel, de igazán az forgatja fel az életüket, hogy képesek azt gondolni: nem a szüleik által diktáltat, hanem a saját életüket akarják élni. Nem tűrik, hogy kiházasítsák őket, maguk akarnak – a korban példa nélküli, elképesztő módon – párt választani.

A Rómeó és Júliának minden korban csak akkor van aktualitása, ha a kor társadalmi háttere valamilyen módon csereszabatos az eredetiével. Két dolog ma ugyanolyan, mint Shakespeare korában volt: a fiatalok ma is különleges vehemenciával a saját életüket akarják élni, és a keresztény egyház(ak) a súlyos gondjaikban ma is képtelen(ek) hathatósan segíteni őket.

Szabó Sebestyén László és Nagy Mari

Nem állítom, hogy ez a Shakespeare-darab (és Vidnyánszky rendezése) keresztényellenes volna. De a legnegatívabb, mai szemmel (is) leginkább felháborító alak a darabban Lőrinc barát (Blaskó Péter adekvát, kitűnő alakításában). Felelőtlenül, megalapozott tudás nélkül kavar, istennek képzeli magát, miközben gyáván behódol a világi (állami) hatalomnak, tulajdonképpen cserbenhagyja a híveit, amikor attól retteg, hogy elveszti az uralkodó osztály támogatását. Amikor a Nagy Hatalom, Verona hercege (Schnell Ádám) előtt Lőrinc utólag tisztázni akarja magát, képes így magyarázni, hogy miért hagyta meghalni Júliát a kriptában: „De hirtelen zaj ekkor futni késztet…” (értsd: el kellett szelelnie, mert közelegtek az őrök). Ha Lőrincnek van akkora valódi tekintélye, és van benne kurázsi, egyszerűen rögtön bevallja, hogy Júliát már Isten színe előtt hozzáadta Rómeóhoz, és ezért nem lehet Páris felesége. Shakespeare nem véletlenül írta meg így… Lőrinc szerepe, viselkedése, vajon hogyan értelmezhető a mában?

Nyugodtan kijelenthető: Vidnyánszky furcsa, kortalan mai korba helyezett Rómeója a jelen társadalmának lenyomata. Ez már az előadás kezdetétől nyilvánvaló. Felszínesen villódzó, a múlt (nem is kicsit „temetetlen” holtjaira épült városkép, a falakon gyorsfogyasztásra szánt bölcsesség- és líratöredékek, Rácz József (Péter szerepében) és Szép Domán (Sámson) játékmesterekként, gyakran zenélve görgetik-kommentelik a történetet, melynek fordulatait hatásos popzene-bejátszások nyomatékosítják érzelmileg. A közösség két, gyűlölködő táborra szakadt, tagjai furtonfurt provokálják, heccelik egymást, és az igazságosnak vélt és ábrázolt államhatalom ezért egyre erősebb kézzel avatkozik bele az alattvalói életébe, amiért a legtöbben még hálásak is neki. Az előadáson egyre sokasodnak a direkt Shakespeare-idegen jópofa beszólások, velük párhuzamosan a szintén elidegenítő hatású, nézővel összekacsintó kifele játszások, egyes poénok szintje (persze ez is nyilvánvalóan szándékos) a röhögtetés fájdalmas konzumidióta szintje alá süllyed, ahogy Sámson gatyája is bizonyos időközönként le-lecsusszan.

Shakespeare a teljes nagyságában (és Mészöly Dezső fordítása a teljes szépségében) először az erkélyjelenetben mutatkozik meg. Ekkorra melegedik be igazán a két címszereplő is: Szász Júlia Júliája sallangmentes, nagyon szerethető, mindannyiunk közeli lányismerőse, Herczegh Péter extrémitásra igen hajlamos, erőteljes karakterű Rómeója testi és lelki (!) akrobatikus elemeket is bravúrosan tálal. Kettősük a jelenetben magával ragadó, nemcsak a szerelem tombol bennük, hanem az identitásválságuk is szabályosan feldübörög.

Szász Júlia

„Ugyanannak a városnak a lakói” képletesen is (összetett, önmagukat kereső karakterek) Tyabalt (Bordás Roland), Mercutio (Berettyán Nándor), Benvolio (Szabó Sebestyén László) és Páris (Berettyán Sándor), a csuda érti, hogy igazából miért is ellenségeskednek. Egészen másfajta játékstílust hoz (de odaillőn) az eklektikába Lőrincként a már említett Blaskó Péter (hagyományosat), Nagy Mari pedig Júlia dajkájaként mintha maga találta volna ki a szerepét, annyira önfeledt és markáns, jellemzően (ön)ironizáló komédiázása. A további szereplők is kitűnően teljesítenek, feltétlenül külön említést érdemes Tóth Auguszta kőkemény, kiismerhetetlen, koordinált testtel és végtaggesztusokkal is mívesen játszó Capuletnéja.

A kezdeti bemelegítés, a darab, a játékstílusok, az elidegenítő-ellenpontozó akciók felvázolása után kitűnően sikerült, izgalmas jelenetek követik egymást. Már a báli képben is jól működnek az apró tér- és időbeli elcsúsztatások (ezeket Uray Péter elvont koreográfiája is segíti), a későbbiekben is jól funkcionál a különböző, más-más helyen és időben játszódó jelenetrészletek összekomponált drámai egyidejűsége. A szerelmesek nász utáni hajnali búcsúzkodása a magasban, egy létrára mászva zajlik, miközben alant a dráma további fejleményei bomlanak ki, amikor Júlia a Lőrinctől kapott szer hatásán képzeleg, a mélyből előtörő túlvilág „kortárstáncosan” megelevenedik. De még ez utóbbi előtt igazi telitalálat a Tybalt és Mercutio temetésére készülők abszurd rivalizálása: összevesznek azon, hogy ki nyúlta le a másik zenéjét a gyászszertartásra. (Ha jól emlékszem, mindkét fél Frank Sinatra Did it my way című dalát akarja, vagy valami hasonlót.) Talán ebben a jelenetben mutatja fel Benvolio először – tüntetésekre emlékeztető transzparensen – az alábbi szöveget: „Pokolba mindkét famíliával!” Számomra egyértelmű, hogy ez mit jelenthet ma Magyarországon. De arra csak tippelgetni tudok (de igazából még azt sem), hogy Vidnyánszky Attila miért ad többször is látványos hangsúlyt Lőrinc alábbi intelmének: „Hajtsunk fejet, mert jaj, a lázadóknak!”

Akárhogy is, de a szerelmesek halála megrázó és katartikus a végén. Nem volt kétségem, hogy lesz a tragédiából kifelé mutató feloldás is, de annak módján és mértékén kicsit elcsodálkoztam. A két családfő „borús békével virradó” kibékülése után szabályos rapes és diszkótáncos népünnepély tör ki. Mintha a megbékélés ára lett volna a kettős emberáldozat. Szerintem ilyen áron nem kell… Én megelégszem annyival, ha Rómeó és Júlia története mindenkire úgy hat, mint Rilke költeményében az archaikus Apolló-torzó (az tudniillik azt üzeni: „Változtasd meg élted!”)

Nosza!

William Shakespeare: Rómeó és Júlia (Nemzeti Színház)

Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina. Ügyelő: Dobos Gábor, Ködmen Krisztián. Súgó: Gróf Kati. Rendezőasszisztens: Kernács Péter. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Szereplők: Herczegh Péter, Szász Júlia, Blaskó Péter, Nagy Mari, Horváth Lajos Ottó, Tóth Auguszta, Rubold Ödön, Bordás Roland, Berettyán Nándor, Szabó Sebestyén László, Berettyán Sándor, Schnell Ádám, Rácz József, Szép Domán.

Valamint a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti karának III. éves színészhallgatói: Csabai Csongor, Csapó Judit, Farkas Laura, Foltányi Edina, Hajdú Csaba, Katona Levente, Kövesi Csenge, Madácsi István, Martos Hanga, Potonyecz Fanni, Sándor Soma, Szentgyörgyi Dániel, Urszinyi Ádám, Virágh Panna.

Nemzeti Színház, 2021. június 12.