Miként essen latba az innovatív újszerűség és az olyan „klasszikus” értékmérők, mint például a felépített dramaturgia (illetve annak jelentésképző hiánya) vagy a színpadi jelenlét súlya?
Pisti számomra a két lábon járó kaposvári színháztörténet.
Kétségtelen, MGP jelenség volt, és sokan várták, hogy az életében ki nem adott, most azonban megjelent emlékiratai segítenek megérteni ezt a jelenséget.
A sorozat második felében – egy-két jelenet kivételével – kevésbé tolakodott előtérbe kézfertőtlenítős, liszthalmozós valóságunk, a fókusz a házaspár kapcsolatára, annak változásaira került.
A szeretettől Anyának még a nyúlszőrallergiája is elmúlik.
A darab a látszat és valóság, szerep és személyiség közötti elcsúszásokkal játszik.
Számtalan animáció-technológia van, s ezek keverhetőek egymással. Készítésük sokkal lassabb folyamat, mint egy élőszereplős filmé, éppen ezért van mód átgondolni a döntéseket.
…nemcsak tökéletes a színésznő, de még a témák is időszerűek, és épp annyira vannak kibontva, amennyire és ahogyan azt a műfaj „komolysága” és az „adás hossza” elviseli.
A játék elején Marianne vacsorázni hívja a hazaérkező Johant. Szendvicset kínál, majd megkérdezi: vagy kérsz valami komolyabbat?
A minap is túlságosan NEM mozgássérültszerűen ült a villamoson, és egy idős reumás néni fixírozni kezdte, hogy adja át a helyét.