Kabarészagú az előadás, mert annyira sztereotipikusan építi fel a karaktereket, és sok helyzetben annyira közhelyes humorral fűszerezi a párbeszédeket, hogy tapintani lehet az el nem sült poénok hűlt helyét.
...a Pestiben valamiért fontosnak tartották a moliѐre-i előzmények hangsúlyozását is. És nemcsak a színlapon, hanem a játékmódban is.
Alföldi iszonyatos mennyiségű szöveget mond el ötödik sebességben, és úgy, hogy a szövegtudása és érthetősége már a bemutatón is imponáló.
Dosztojevszkij párbeszédei egydimenzióssá válnak azáltal, hogy a színészek üvöltve vágják egymás arcába az eszmefuttatásaikat.
Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke megteremtik a saját háromnővérségüket.
Az előadás szervezőelemét vitathatatlanul a látvány adja.
Csak a jelen idő hiányzik belőle. Az igazi aktualitás, amitől mainak, a sajátjának érezheti a néző.
A közönség tagjai válnak esküdtekké, a tények bírósági ismertetése és megvitatása után szavazhatunk.
Ibsen mintha előre látta volna a 21. századba belenövő apa nélküli generáció tragikus roncs-önképeit...
Tutira veszem, hogy a Pesti barokk előadása után egy mit sem sejtő ipszilon generációsnak simán beadom, hogy Csiky Gergely A nagymamáját láttuk.